A fontosság mértékegysége

június 8, 2011

Dr. Kopácsi Sándor, az 1956-os Budapesti rendőrfőkapitány lánya vagyok. 1956-ban 10 éves voltam és bár egy kissé megzavarodottan, de úgy éltem át az akkori és az utána következő eseményeket, hogy édesanyám segítségével kialakítottam és makacsul kitartottam apám „ártatlansága” mellett. Így nemcsak szemtanúja, de aktív részese is lettem Apám sorsának. Ami bizony azzal is járt, hogy annak „minden hátrányát” is élvezhettem.

Ehhez nagyban hozzájárult, hogy nemcsak, hogy nem éreztem biztonságban magamat Magyarországon, de állandó félelemben éltem a minket körülvevő és rólunk jelentő ügynökök tevékenysége miatt. Tudva tudtuk, hogy telefonunkat lehallgatják, és meg kellett fontolnunk minden szavunkat, akárkivel is beszéltünk, mert nem tudhattuk, hogy kik és mit jelentenek majd rólunk és az milyen eredményt szülhet.

Ez a sors kényszerített engem 1965 decemberében Magyarországot elhagyni és új életet kezdeni Kanadában. Még 10 évembe telt, amíg a nemzetközi sajtó nyomására, 1975 nyarán, a Helsinki egyezményre hivatkozva sikerült szüleimet Kanadába menekítenem.
Édesapám rövid időn belül megírta visszaemlékezését „A Munkásosztály Nevében” címmel, az 1956-os forradalomról és az azt követő terrorról és az 1958-as titkos Nagy Imre perről. A könyv több nyelven is megjelent és nagy figyelmet hívott ki.

Szüleim 1989-ben tértek vissza először Magyarországra, ahol részt vettek Nagy Imre és társai dísztemetésén. A következő évben hivatalosan vissza is költöztek, és egészen 2000 év végéig ott tartózkodtak.

Bár tudatában voltak annak, hogy jogukban állna betekintést kapniuk az őket érintő iratokba, nem éltek vele. Ők a múltat a maguk részéről le akarták zárni, és meglévő energiájukat főleg a jövőre összpontosítani. Ennek eredménye lett az 1994-ben, édesapám által szervezett Polgárőrség, és a majd a Szomszédok Egymásért Mozgalom (SZEM) megalapítása is, azon kivűl, hogy Elnöke volt az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítványnak is.

A múlt feldolgozását Apám a történészekre bízta. Nem kívánt senkin bosszút állni, és nem követelt több kártérítést, mint ami minden más 1956-os bajtársának is járt. Sőt még a Nagy Imre perben elítéltek számára megítélt nagyobb összeget sem volt hajlandó fölvenni.

Azóta én is megírtam saját visszaemlékezésemet is, és éppúgy, mint Apám, én is csak emlékeimre támaszkodtam. Szerencsémre szüleim sokat és részletesen meséltek, így képes voltam azokból és magam emlékeiből is összeállítani először egy 160 oldal hosszúságú magyar nyelvű, majd később egy közel 500 oldalas angol nyelvű életrajzot is.

Bár tiszteletben tartottam szüleim érzelmeit ezzel kapcsolatban, bevallom, én szerettem volna betekinteni a családot érintő iratokba.

Az impulzust 2011. január elején kaptam, amikor is egy kanadai irattárban dolgozó barátnőm felhívta a figyelmemet egy magyarországi hírre, ami a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a sorsáról szólt. Orbán Viktor miniszterelnök kormánya 2010 Novemberében azt a törvénytervezetet nyújtotta be, amely lehetővé teszi, hogy a rendszerváltás előtt megfigyelt, lehallgatott személyek hozzáférhessenek az őket érintő, a rendszerváltás előtt keletkezett és a titkosítás alól feloldott állambiztonsági iratokhoz.

“Az új törvényi szabályozás értelmében a megfigyeltek nemcsak betekintést nyernek majd ezekbe a dokumentumokba, hanem haza is vihetik a jelentéseket. Az állam a nem jogállami eszközökkel készített aktákról nem gondoskodik, az emberek saját maguk dönthetik el, hogy elteszik, unokáiknak megmutatják, vagy nyilvánosságra hozzák, esetleg megsemmisítik azokat.” A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban így nyilatkoztak: a nem jogállami eszközökkel az állampolgárokról gyűjtött személyes adatokat a jogállam nem őrizheti, ezek egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumai.

Barátnőm elküldte Lory MacDonald a Kanadai Levéltárosok Szövetségének az elnöke 2011. február 24.-én irt petíciójának szövegét, amiben arra hívja fel a Magyar állam figyelmét, hogy:

Ha a magyar Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kivennének anyagokat azon az alapon, hogy „erkölcstelen” hatóságok hozták létre őket, gyengülne a magyaroknak az a képességük, hogy a funkcionáriusokon, számon kérjék cselekedeteiket, és ezért a demokrácia egyik alappillérét ásnák alá.

Az is erős meggyőződésünk, hogy ha ezeket a pótolhatatlan dokumentumokat hozzáférhetetlenné tennék, azzal Magyarország levéltári öröksége válna szegényebbé. Megfosztanának attól a lehetőségtől, hogy megismerjük és megértsük Magyarország múltjának egy fontos elemét. A magyar kommunista titkosrendőrségi, belügyminisztériumi és állambiztonsági dossziék megkönnyítik a múlttal való pontos számvetést, és garantálják, hogy nem uralkodik el a kollektív amnézia. (…)

Felhívjuk Magyarország kormányát, hogy tegyen meg minden olyan lépést, amely a levéltárosi hivatás gyakorlatával összhangban megőrzi ezeket a páratlanul fontos anyagokat. Minden, ami ennél kevesebb, azt jelentené, hogy az Önök kormánya elhárítja magától annak a felelősségét, hogy megóvja a demokratikus érdekeket, megőrizze és védelmezze Magyarország kollektív emlékezetét.”

A felhívást számos kanadai levéltáros és egyetemi professzor írta alá. Ez talán azért sem különösebben meglepő, mivel sajnos Kanadában is megsemmisült olyan levéltári anyag, mely kulcsfontosságú lett volna az Első Világháború idején internált több mint nyolc ezer osztrák-magyar bevándorló történetének feltárásában. Egy 1954-es kormányrendeletben, a Treasury Board úgy döntött, hogy megsemmisítik azokat az dossziékat, melyek az 1914 és 1920 között levezényelt igazságtalan, etnikai alapon történő internálás operatív iratokat tartalmazta és az internáltaktól elkobozott vagyon után járó kárpótlás alapjaként szolgálhatott volna. (Kanadai Magyar Hírlap. 2011. Február 11. Több mint kétszázam írták alá a magyar levéltárakat védelmező kanadai petíciót.)

Nesztor Bamidisz Görög Levéltárosok Társasága elnöke 2011. február 26.-án kelt levelében Tóth József Nagykövet Úrnak, az Athéni Magyar Nagykövetségre címezve írta:
„Határozottan ellenezzük azt az elgondolást, hogy a demokratikus állam nem őrizheti meg egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumait. Ellenkezőleg, le kell szögeznünk, hogy az igazságtalanságot bizonyító iratok teszik lehetővé a bizalommal és hatalommal visszaélők számonkérését. A levéltári iratanyag bizonyítékot szolgáltat azzal, hogy dokumentálja a politikai vezetők cselekedeteit, és védi minden állampolgár jogait. Görögországban már átéltünk hasonló helyzetet a múltban: a görög kormány megpróbálta megsemmisíteni a biztonsági rendőrség iratait, hogy szimbolikusan lezárja a nemzeti egyet nem értés korszakát, és a jövőre nézve garantálja az állampolgárok egyenlőségét, az egalitarizmust. Azóta történelmünk egy fontos része, amelyik olyan iratokon alapult volna, melyek tanúsággal szolgálnak a görög nép szerepéről a német megszállókkal szembeni ellenállásban, az ötéves polgárháborúban és a hétéves diktatúrában (1967–74)– mindörökre elveszett. (…)”
(Élet és irodalom, 2011. Március 18, A világ lát, hall, tiltakozik – Magyarország hallgat. – CHRISTOPHER ADAM–KENEDI JÁNOS ÖSSZEÁLLÍTÁSA)

Miután az elmúlt években volt szerencsém már számtalanszor szembesülni a Kádár rezsim ideje alatt és az óta is terjesztett történelmi hamisításokkal és azok mértéktelen arányával, így magam is úgy gondoltam, hogy nekem, a család krónikásának, igen fontosak lehetnek ezek a dokumentumok. Egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy az eredeti dokumentumok birtoklása lenne a célom, de legalább egy másolatához, úgy gondoltam, hogy nekem is jogom van. Nem azért, hogy elégtételt vegyek a múltban elszenvedett sérelmekért. Szükségét éreztem annak bizonyítására, hogy ifjúkori megaláztatásaim, és félelmeim nem csupán egy paranoid egyén képzeletéből származtak. Tudatában voltam annak is, hogy a múlt feltárásában mennyire fontosak a személyes visszaemlékezések, pláne ha azokat kőkemény dokumentumokkal támasztanak meg.

Az irattár ily módón való elpusztításának a hírére édesanyám is biztatott, hogy itt az ideje beszereznünk a papírokat. 2011. Január elején, e-mailen (info@abtl.hu) keresztül felkerestem az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárát, és bejelentettem, hogy az 2003. évi III. törvény 5. § értelemében meg kívánom ismerni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kezelt iratokban az alábbi személyes és családomra vonatkozó adatokat.

Egy heti várakozás után telefonon felvettem a kapcsolatot, és előadtam kérésemet szóban is. Az ügyvezető hölgy a legnagyobb készséggel állt rendelkezésemre és mondta, amennyiben találnak anyagot a családról, kinyitnak egy aktát és, miután kiállítottam a megfelelő kérvényező lapokat, elkezdik a gyűjtést.

(Ezen bevallom, jót derültem, mert meg voltam győződve, hogy van papír a családról bőven. Legalább 400 oldalnak kell lennie,- gondoltam én, miután olvastam, hogy Lendvai Pál, Bécsben élő újságíró 395 oldalt vitt magáról haza pár évvel ezelőtt ugyanebből az intézményből.)

Az ügyvezető hölgy készséggel beütötte apám nevét a komputerbe, és élénken érdeklődött, hogy Apám azonos lenne-e azzal a személlyel, aki 1922-ben született, Miskolcon, anyja neve Simon Ilona, és aki elhagyta az országot 1975-ben?
Igen – válaszoltam én, mire a kisasszony megjegyezte: – Van anyag. Nem is kevés.)

Megegyeztünk, hogy miután én elküldöm Anyám írásos belegyezését, és Apám halotti bizonyítványát, a kérelem beindul és én a másolatokat Magyarországra érkezésemkor az irodában felvehetem. A kért adatokat csatolva, egy e-mailben küldtem át. Visszaigazolásként megkaptam egy irat számot, amire kértek, hogy ezután hivatkozzak.

Május első hetére terveztük Magyarországi utunkat, amit előre be is jelentettünk. Május 2.-án délelőtt 10h-kor jelentünk meg a budapesti Eötvös utcai irodában, ahol végtelenül udvariasan fogadtak és elénk tettek közel 1000 oldalas fénymásolt lapot, amiről aláírtuk, hogy átvettük. Ugyanakkor megkértek, hogy fáradjunk be még egyszer azon a hét csütörtökjén, mert még több iratot is találtak, és azokat is szeretnék még átadni.

Csütörtökön szintén megjelentünk, és még közel 500 oldal másolatot kaptunk. Egyúttal arra is kértek, hogy jó lenne, ha a következő évben, körülbelül Május elején megint mennénk és erről szándékunkat még az év elején közöljük velük, ugyanis még legalább ennyi, ha nem több anyag, legalább 200 különböző helyen létezik a családról. A kutatóknak abból kell válogatniuk, mert van olyan anyag, ami több példányban is előfordul, és azt szeretnék kiszűrni.

Említettem, hogy édesanyám ez év októberében utazna pár hétre Budapestre, és esetleg arra az időre is össze tudnák állítani, de a hölgy arra kért, hogy adjunk a kutatóknak egy kis szünetet, mert nagyon sok energiájuk és idejükbe telt, az idei anyag összegyűjtése.
Ezt egy elfogadható dolognak tartottam, annál is inkább, mert ez időt ad nekem, az eddig megkapott anyag feldolgozására és kategorizálására.

Az eddig átnézett anyag 1955-től egészen 1989 végéig tartalmaz érdekes adatokat. Dátum szerint az első dokumentum egy jelentés apám 1955-ben történt kitüntetéséről; aztán több száz oldalas kihallgatási jegyzőkönyvek az 1956-os „ellenforradalomról”; 1957. Február 22-től 1957 végéig tartó telefonbeszélgetések lehallgatásáról szóló másolatok. Kopácsi Sándor, A Munkásosztály Nevében című „Élménysorozat” – Budapest 1956 évi rendőrfőnökének visszaemlékezései, Robert Lafont kiadás, PÁRIZ S-i kiadás magyar fordításának első része; és számtalan ügynöki jelentés a börtönből és apám szabadulása, sőt még 1975-ben történő Kanadába való kivándorlása után is. Az utolsó jelentések az 1989. Júniusi Nagy Imre és társai temetéséről szólnak.

Az akták elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy családunk igen sok embert foglalkoztatott a kádári diktatúra alatt, ami, tekintve a mai krónikus munkanélküliséget, szép teljesítménynek számit.

Átgondoltam, hogyan is működött ez valójában. Voltak ugye a titkosrendőrök, akik az ügynököket beszervezték és futatták. Az ügynökök jelentéseit feldolgozó és azokat legépelő, és az adatokat lerakó személyzet. (Az ügynöknek nem feltétlenül kellett az igazat jelentenie, elég volt, ha csak azt írta, valahonnan hallotta. Ilyen volt pl. az a jelentés, amiben az egyik jelenti, hogy találkozott apámmal 1976 tavaszán, Budapesten. Ez egy szép teljesítmény volt, mert akkor már Apám majd egy éve Kanadában élt.)

Aztán persze voltak a kihallgató tisztek, akik a tárgyalásra felkészülendően a kihallgatásokat vezették le. A kihallgató tisztek mellett voltak, akik a jegyzőkönyveztek, és azután akik a kézzel irt jegyzőkönyveket legépelték, az iratokat az illetékes elvtársaknak kikézbesítették, azok aláírták, megtárgyalták, fontolgatták, aztán az irattárosok azokat a megfelelő aktákba iktatták, lerakták, és aztán szigorúan titkos papírokként kezelve azt páncél szekrényekbe bezárták.

És persze voltak, akik a telefonbeszélgetéseket vették föl, a mágnes szalagokról készítettek másolatokat, legépelték, és az illetékes elvtársaknak kikézbesítették, akik azokat átvették, aláírták, megtárgyalták, stb stb.

Summa summarum, testvérek között is több száz embernek adtunk munkát, pláne ha beleszámítjuk az őket ellátó takarítókat, büféseket, és egyéb személyzetet is.

Mindig tudtam, hogy fontosak vagyunk, de ezt most bizonyítja a papírok mennyisége és súlya is.

Reklámok

Hello world!

december 11, 2009

Welcome to WordPress.com. This is your first post. Edit or delete it and start blogging!